- Annyira sajnálom… - könnyeim lemosták arcomról a vért.
Lemosták annak a vérét, akit a legjobban szeretek. Az Egyetlen, akit szeretek,
ellőttem áll vérbe fagyva, üreges tekintettel mered rám, és nem tudom
eldönteni, hogy érti-e a szót, hallja-e a beszédet…mert ameddig érti a
szavakat, érti meg nem őrül. Segíteni akartam rajta. Mindentől meg akartam
óvni, és mégis, én hoztam el neki a halál óráit. A lábai remegnek, rázza a
hideg, szakadt, a saját vérétől tocsogó ruháját az üvöltő szelek rángatják.
Bántja Őt a hideg, a hó a talpa alatt, a fájdalom, de azt nem tudhatom, hogy
mit érez amikor rám néz. Sosem akartam neki rosszat. Csak jót akartam neki. A
halálba kergettem? Nem tudom. – Minden rendben lesz… - mondtam, éreztem a
fájdalmát. Lábamba nyilallt a fájdalom, fájtak a szavak.
- Igen. Minden rendben lesz. Ne sírj. Menj el innen.– suttogta. A hangja
megtört , eltávozásra kész, és megtörtént. Összeesik előttem, mintha egy
üveghegy omolna össze, amely védtelenül apró darabokra törik.
Megfagytam. Mindig az volt amit ő akart. Letörlöm hát a
könnycseppeket, majd lassan hátralépdelek, ahogy kérte…nem. Nem megy. Nem
hagyom itt. Sosem hagyom Őt el. Soha. Ahhoz túl sok minden történt…
Régen kezdődött. Régen, mikor még az élet átlagos volt.
Csendes, nyugodt mindennapok, nevetéssel teli percek, órák. Vissza kell
emlékezzek, nem tudok tisztán gondolkodni…
*
Ismét költözünk. A költözés mindig fájó pont volt számomra,
de nem végzetes. Beletörődtem, számomra már természetessé vált, hogy mindig egy
új környezettel kell megbirkóznom.
A kocsiból kilépve nyugodt környék fogadott. Barátságos
házak, és a tavasz mámorító illata…
- Ne álmodozz, inkább segíts a csomagoknál! – szólt fáradt hangon
a bátyám, Daniel.
- Ja…bocsi. – majd belemarkoltam az egyik bőröndömbe, és
cipekedtem be a házba…
- Látom elkéne egy kis segítség. – állt meg előttem egy
srác. Magas, kb. 180 cm, ragyogó, barna szemei a tekintetembe fúródtak, amin
meg is lepődtem. Nem bírtam elkapni a tekintetem.
- Hát…elfogadom, köszönöm. – mosolyogtam kedvesen. Nem tudom
ki. Egy vadidegennek elfogadni a segítségét szokatlan dolog, de nem tudnám a
mai napig se megmagyarázni.
A lovag átvette a csomagot, majd játszi könnyedséggel vitte
a lakásba, miközben mögötte baktattam. Nem értettem magam, azt se tudom hogy
került oda, de nem foglalkoztam vele.
Letette a hatalmas fekete bőröndöt, majd felém fordult.
- Mi a neved? – kérdezte barátságosan. Csak egy kérdés, és
én már mintha nem ugyanaz az ember lettem volna…
- R…Rosalia Black… - majd kézfogásra nyújtottam a mancsom.
- Adam. Adam Clark. – majd elfogadta a nyújtott kezet. A
fogása határozott volt, mégsem bántó, nem volt túl durva, de túl gyengéd sem.
Az új házunkban egy idegen sráccal épp kezet fogok, miután segített behozni a
csomagot, kicsit sem fura… - Szomszédok vagyunk. – szögezte le vidáman. Annyira magabiztos volt...megfogott a tekintetével, minden mozdulatával és szavával arra ösztönzött, hogy csodáljam őt..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése